Anyaság vagy szingliség: merre haladunk?

Fontosnak tartom még hozzátenni, mint ahogy a kutatók is rendkívül összetettnek mondják a jelenséget, ám ezek össze is függnek egymással:
- A karrierizmust ide szokták sorolni: negatív fillinget tulajdonítva neki. Ez miből áll? Azok a nők, akiket otthon munkára, teljesítményre neveltek, azoknak ez nem kérdés, hogy ezt kell tenniük. Bennünket nem kényeztettek el szüleink. De az állam sem az ingyen oktatással a mi generációnkat! Tehát kénytelenek vagyunk magunk megélni már viszonylag korán. Akit otthon sokat babusgattak, az magától értetődőnek veszi, hogy alig felnő, akkor majd egy férfi fogja ezt folytatni hasonló körülményeket, életszínvonalat biztosítva - minimum. A munka csak sokadik szempont. Persze lehet ez két véglet, de igen gyakori. Ha nem kényeztettek gyermekkorunkban, de munkára neveltek, akkor belső motiváció alakul ki bennünk, a jól végzett munka örömmel tölt el, elégedettség forrása, igényességre szoktat. Ez a saját erőink megtapasztalását is jelenti. Szellemileg is érünk, és ehhez mérten keressük, vesszük észre rezonáns párunkat. A sokat emlegetett mérce kinek-kinek csakis önmaga lehet. És amíg mi magunk növekszünk lelkileg-szellemileg, addig a mércénk is velünk együtt nő!
Másik nagyon fontos tényező: a számlánkat, hiteleinket, mestereket ki fizetné ki, ha nem mi? Érdekkapcsolatra pedig már kialakult belső igényességünk miatt sem vagyunk hajlandóak....és sorolhatnám még. Ezekkel nem szembesül egy korán férjhez ment nő, csak rásüti másik nő társára, hogy karrierista. Vagy, mint egyik barátnőm:"Engem nem érdekel a karrier, ő mintaanya akar lenni." - igen, hogy miből lesz minta anya, az anyagiakra arra sose volt gondja.
Az első generációs értelmiségiek problémája továbbá, ha nemigen támogatták családja, akkor sok idő és energia mire feltornázza magát a saját képességinek elvárásainak megfelelő szintre, és mire odáig eljutottunk, addigra mindenki elkelt már, azok között, akiknek ezért a szintért nem kellett igazán megdolgozniuk. De ezek már számunkra nem elég, tudatában saját erőnknek, amit utunk során kifejtettünk, már még tovább nézünk, hiszen egy nő a férfira fel akar nézni, és nem pedig lefelé. A lefelé nézés hatalmaskodást jelent.
Folytatásként ajánlom az előbbi könyvet, de ezt csak az érti meg, aki felvállalta küzdelmeit, nem a könnyebb utat választotta. Aki kinőtt a "nősténysorból" és nővé, hölggyé érett. Családosok is lehetnek ilyenek természetesen, hisz ez a női lét végső célja.

A határvonal keskeny az értékeket illetően, de biztos és nem lehet csak úgy, erőfeszítéseink nélkül a miénk, mindennek a helyén kell lenni:

"A gyermekvállalás áldott állapotnak csak akkor nevezhető, ha a nő olyan gyermeket hord a szíve alatt, akinek édesapjába szerelmes. Akinek oda tudja adni magát egészen, mert a férfi lénye kitölti teljes valóját. (Ezt gyakran hisszük, ám kevés!-megj.)
Ezt csak az a férfi képes elérni, aki nem a nőt akarja elsődlegesen.
A nő valójában csak azt a férfit tudja tisztelni, akinek célja őrajta és a matérián túlmutat.

A nő csak az iránt a férfi iránt érezhet szerelmet, aki szellemi megvalósultságát tekintve az ő következő lépcsőfoka, aki mutatja számára a többé váláshoz vezető utat. Minden más a birtokló szenvedély csapdája.

...A gyermekek sorát szülő nő, aki utódait férjével szembeni pajzsként használja (hogy miért kell nagyobb ház, autó, több pénz stb.), azaz eszközzé degradálja, a legbizonytalanabb anyai szeretetében.

"Sok állat akkor kerül puskavégre vagy válik ragadozók prédájává, amikor az ösztöne hajtja" - mondja Italo Svevo a hímségről.

.."A minőségi életért minőségi áldozatot kell hozni."

(Gonda István és Illés Csilla: A szépség szimfóniája.)

Timy ez jó gondolat, hogy egyetem alatt szülni és legtoleránsabb munkáltató. De én egyetem alatt dolgoztam, csak mert nekünk nem volt még ingyen tömegképzés, pedig ma a legjobb helyeken ingyen üldögélhetnék. Ez ma rám nézve is sértő, még ha én is nyersen fogalmazva megsértettem mások érzéseit, de akkor is ezt gondolom. Persze lehet árnyalni a képet, ahogyan folytattátok. És ha visszaolvasol a legutolsó soraimra már arról írtam a mai felsőfokú tömegképzésben résztvevők már teljesen más feltételekkel indulnak. Nem kell komolyan küzdeniük, mint ahogyan írod is, hogy belefér akár a gyerekvállalás is. Engem ez a megharcolás érlelt felnőtté, nyilván számtalan könyvet én is elolvastam, feldolgozandó a gubancokat, de magamra is visszaemlékezve, hát igen húszévesen lett volna lehetőség akár, de nem azzal a fiúval, akibe szerelmes voltam, de ismeritek az ilyen szituációt. Más meg hiába zörgetett. Én, hogy nem jött össze se az akkori szerelem, és se nem alkudtam meg. Mert azóta folyamatosan és rengeteget fejlődtem, és jól tudom milyen kevés voltam még valójában mint nő is akkor még. Persze nagyon sokan gyorsan családot alapítanak és teljes tudatában,hogy ez így van rendjén és természetes. Nem mindegy mikor mégsem. Vagy nincs rá jó időpont, ha kompromisszumot akarok kötni veletek talán inkább így fogalmaznék. A cikk végén arról írt a szerző, az a következtetés, hogy talán jobb lenne, ha ösztönösebbek lennének a nők. És ez való igaz, hogy akkor a legerősebb, amikor még éppen kinőtt az ember a gyermekkorból - még félig nevezhetjük öntudatlannak. Azt ne mondja senki nekem, hogy ennek normálisnak kell, hogy legyen, hogy még fel sem nőtt a gyerek, még nem tapasztalta meg mire képes a világban, de máris családot kell alapítani. Ez nem normális, ilyen az állatvilágban van. És a régi jó szokások szerint. Amikor félt az egyik barátnőm is pasi nélkül elmenni a lagziba,mert mit szólnak a rokonok, és vitte a pasit akkor is ha a háta közepére se kívánta...hányan lehetnek így? Persze sokan. És úgy is, hogy kijártam az iskolát akkor most már családalapítás következik, hát mi ez ha nem gyermeki álom. Talán inkább dolgozni kellene valamit. Ház kell, autó férj gyerek meg minden, de azért legalább megmutatni, elindulni, hogy képes vagyok, akarok valamit tenni, nemcsak a sültgalamb kell. Az ellentmondás az, hogy szüljenek egyetem alatt, hogy éppen még akkor bár sok a lehetőség a találkozásra, de kivel, honnan tudják azt? Egy kis beképzelt akárkivel legfeljebb aki elkábít, vagy a kis szorgalmas, vagy a hóhányóval. És aztán döbben rá, hogy kivel vásárolt be. A gyerek talán felnőtté teszi, ez is egyfajta felelősségvállalás, mint a munkavállalás, de mégsem kellene felcserélni, mert az a felelőtlenség. Igen egyetem alatt jó lenne, de ki tart el? Hát erre nem gondolunk ilyenkor, valaki apa, anya még otthon vagy valami pénzes pali? Ez nem szép dolog egy nőtől! Nyilván aki később vállal az is elvárja, hogy anyagilag és mindenben segítő társai legyenek egymásnak, de akkorra már nagyon reálisan áll hozzá az ember, és nem irreális elvárásokkal.
Én nem mondtam azt, hogy nem fogok még gyermeket vállalni, nem kell leírni, hiszen miért ne, de nem is bántam meg, hogy még nem. Nem is volt olyan férfi akinek szívesen, és éppen elég dolgom is van. Aki meg igen bejönne, mindig foglalt már, vagy társsal vagy ha anélkül, akkor szakmai összeférhetetlenség, vagy mindkettő, vannak akadályok. Jól emlékszem amikor harmincévesen elmentem egy diszkóba karácsonykor, és láttam a sok kis csitri lányt akik idő előtt leakasztják a fiúkat, akik nem hagyják őket felnőni. A fiúk is még ilyen fiatalon az ösztöneiknek élnek és még álomvilágban. Ezt nem szabadna megengedni. Aztán aki tudott várni, az várhat azután....miattuk éppen. És még a végén én leszek bűnösnek kikiáltva..gondoltam. Nagyon sértő volt a helyzet rámnézve is, de innentől aztán végképp felülről látom a dolgokat, nevezhetjük felsőbbrendűnek is, mindegy, így sikeredett, tudom, de szerintem mindenki fel tudja fogni miről beszélek.

barbara azt hiszem neked is válaszoltam, most nem látom írásod. Üdvözlettel!

Hát azért "allegro", ez egy csöppet felsőbbrendűre sikeredett...mi van azokkal a nőkkel, akik mondjuk érettségi után férjhez ennek, családot alapítanak, majd tanulnak, és 30-35 évesen teljes életet élnek, munka, gyerekek, férj.Már nem kell aggódni, hogy mi lesz ha elmegyek szülni, jajj nem vesznek vissza, és még a kutyám se tudom levinni sétálni, mert egész nap gürizek, hogy lássa a főnök, hogy én bizony megbízható és jó munkaerő vagyok.Persze mindenkinek más az értékrendje, a tiédbe nyilván nem tartozik bele mondjuk egy férj, pláne egy gyerek, akivel igen sokáig csak az ő "szintjén" lehet beszélgetni, csak épp az emberek nem válhatnak el a gyerekeiktől, ahogy egy ismerősöd a férjétől.
És az is elég valószínű, hogy egy gyerek(vagy több) tud adni annyi örömöt, boldogságot, és elégedettséget, mint az, hogy 12 órázol, főzöl, mosol, gondoskodsz az édesapádról, és leviszed 11kor a kutyát sétálni.Bár ez utóbbi "élet" számomra kevésbé vonzó.És az, hogy ez nem minden nő vágya, még nem jelenti azt, hogy nem ébredtek "öntudatra", vagy, ahogy fogalmazol, nőstények.Csupán, nem olyanok mint te.És az hogy a többség nem olyan mint te, nem teszi őket birkákká, nem a csordaszellem miatt szülnek.Talán te vagy más.És még az is lehet, hogy veled van baj, és nem a többséggel.De persze ezt sose fogjuk megtudni.

Én részemről azt sajnálom a legjobban, hogy nem az egyetem alatt szültem 2 gyerkőcöt.
1. Az egyetem a legtoleránsabb "munkáltató". Nem történik tragédia ha lemaradsz 1-2 előadásról.
2. Egyetem alatt az ember számottevő pénzt úgysem keres, ergo nem nagyon van minek kiesni.
3. Mire munkaerőpiacra kerülsz van már egy vagy kettő 3-4 éves "nagy"gyermeked, ami ugye annyira nem riasztó a munkáltató szemében, mint az hogy "Te jó ég ez bármelyik pillanatban elmegy szülni!"
A legrosszabb ami történhet, hogy 1-2 évvel tovább tart a suli, ja és megjegyzem a kisgyermekeseknek nincs tandíj!
Allegro hangneme sértő, még úgyis hogy rám nem vonatkozik. Milyen jogon ítélsz meg/el másokat pusztán azért, mert nem úgy élnek ahogy Te?
Másrészt pedig totál egyéni ki hány évesen és minek a hatására nől fel, talán pont egy gyermek teszi komoly felnőtt nővé... Nem lehet ennyire általánosítani