Skizofrén volt-e József Attila? - interjú a pszichiáterrel

Németh Attila, pszichiáter. Művészet és terápia

Németh Attila pszichiáter, tanít, gyógyít, ír. A tudományos cikkeken és könyvfejezeteken túl olyan műveket is, amelyekben a pszichiátriát nem bonyolult és ködös tudományként, a pszichiátereket nem csodabogarakként, a pszichés betegségben szenvedőket pedig nem sajnálatra méltó, érthetetlen kórral küzdő emberekként mutatja meg. Művészet és pszichiátria, művészek és pszichiátriai betegségek – orvosi érdeklődésének fontos területei. Imádja a szakmáját és a művészetet. Ha ideje engedi, síel. És sokat olvas, színházba és moziba jár: a kikapcsolódás munka is, hiszen alapanyagot kell gyűjteni az újabb kötetetekhez.   

Medizóna.hu: Az életrajzából kiderül, hogy az érettségi után azonnal felvették az orvosi egyetemre. Azt is tudta már, hogy pszichiáter akar lenni?

Németh Attila: Az édesapám – Németh György, belgyógyász főorvos – is ezt a területet választotta volna, de az 1940-es években, amikor egyetemre járt, még reménytelennek tűnt, hogy a pszichiátriai betegeken érdemben segíteni lehessen: nem voltak sem megfelelő gyógyszerek, sem megfelelő terápiás lehetőségek. Apám így a belgyógyászatot választotta, de nagyon sokat tett azokért a betegeiért, akiknek a testi panaszai mögött lelki bajok húzódtak meg. Nehéz betegei voltak: sokkal inkább a pszichés zavaraikat kellett kezelni, mint az egyéb panaszaikat. Lelki egészségünk címmel könyvet is írt: ebben esettanulmányokon keresztül mutat be különböző kórképeket.  Az érdeklődésemet tehát erősen meghatározta az otthoni indíttatás, amit egy 14 éves koromban elolvasott könyv még inkább megerősített. Benedek István Aranyketrec című műve, amely az intapusztai munkaterápiás telepről szól, fontos olvasmányélményem volt.

Igen, pszichiáter akartam lenni – s az egyetem alatt sem sikerült elvenni a kedvem ettől a területtől. Az igazi mélyvizet aztán a Lipótmezőn eltöltött időszak jelentette. Sokat tanultam és tapasztaltam ott.

Medizóna.hu: Az Aranyketrec egyik betege Karinthy Gábor, Karinthy Frigyes idősebbik fia, aki maga is nagyszerű költő, és komoly pszichés beteg volt. Innen ered az a fokozott érdeklődés, hogy a pszichiátriai kórokat a művészeten, egy-egy alkotói életúton keresztül mutassa be?

N. A.: Már fiatal orvosként foglalkoztatott, hogyan jelenik meg a pszichiátria a művészetben. Még a 80-as évek közepén, az egyik pszichológiai szaklapban jelent meg egy cikk, amely azt taglalta, hogy József Attila a skizofréniája ellenére is milyen szép verseket írt. Nekem már akkor az volt a véleményem, hogy a költő sokkal inkább a depresszió tüneteit mutatta, semmint az előbb említett betegségéét, s ezt el is mondtam a kollégáimnak. Többen egyetértettek velem, s néhányan biztattak, hogy írjam meg az elgondolásomat. Eltelt 15 év, míg egy, a témában nagy visszhangot kiváltó előadás után végre elhatároztam, összefoglalom mindazt, amit József Attila betegségéről el akarok mondani. Amikor a könyv néhány hónap múlva megjelent, némi szorongással vártam, mit fognak szólni hozzá.

Medizóna.hu: De miért? Hiszen szakmai körökben ismerték a véleményét.

N. A.: Nem is a pszichiáterektől tartottam, hiszen szakmailag teljesen biztos voltam abban, amit leírtam. Sokkal inkább az irodalmi közvélemény kritikáját figyeltem kicsit aggódva, s nagyon kellemes meglepetésként ért, mikor kiderült, hogy nagyon jól fogadták a könyvet (ami pillanatok alatt el is fogyott - szerk.). Nekem azért fontos ez a könyv, mert meg tudtam mutatni, hogy József Attila művészetéhez a depressziója is hozzátartozik, s ezt nem elhallgatni kell, hanem ezzel együtt kell megérteni és értékelni a verseit. József Attila attól, hogy pszichiátriai betegségben szenvedett, nem kisebb, hanem még nagyobb jelentőségű alkotó, hiszen a betegsége ellenére tudott nagyszerű verseket írni.

Medizóna.hu: A József Attila pszichiátriai betegségei című könyv 2000-ben jelent meg, s azóta több kiadást is megélt. Művészeti vonzódása azóta is töretlen: alapanyagot pedig bőven szolgáltat a festészet, az irodalom, hiszen a tehetség sokszor pszichés zavarokkal társulhat. 

N. A.: Az a fokozott érzékenység, amely a legtöbb művész sajátja, valóban jobban hajlamosít a pszichés bajokra. Mivel ezek az emberek érzékenyebben reagálnak a külvilágra, ezért könnyebben csúszhatnak bele depresszióba, vagy más szorongásos betegségbe. Egy tehetséggel megáldott ember azonban az alkotásai révén akár ki is védheti a betegségét - az alkotás maga is terápia -, de ha ez mégsem sikerülne, akkor is hitelesen tudja megjeleníteni, mit is jelent például alkoholfüggőnek lenni. És nem csupán magán segít azzal, hogy kiírja, megmutatja az állapotát, hanem azoknak a sorstársainak is, akik - tehetség híján - nem tudják ezt így kifejezni. Egy pánikbeteg – és a családja – például szembesülhet azzal, hogy a betegsége nem szégyen, nincs egyedül a gondjával, és hogy a tünetei egy valóban létező állapot tipikus jelei.

(…) a szédülés ijesztő volt, félelmetes és szégyenletes; volt benne valami megalázó, valami méltóságellenes (…) Természetesen nem tehetett róla, dehogyis…Testi zavar, múló rosszullét, kimerültség, így mondta az orvos is; mikor rövid idővel az első „roham” után másodszor, sőt harmadszor is jelentkezett (…) De aztán megnyugtatták, hogy „nincsen semmi szervi baja”, szíve egészséges – (…) idegesség, kimerültség az egész.”  (Márai Sándor: Válás Budán)